Magzati fejlődés hétről-hétre 5. hét

5. Hét

„Most kezdődik az agyunk és a szívünk kifejlődése.”

Mi van most velünk? Hol tartunk a növekedésben? Embriónak (más néven ébrénynek) hívnak minket a dokik. Dani (vagy Levi) már több száz sejtből áll, és én is. Most kezdődik az agyunk és a szívünk kifejlődése.

Mit szólsz?

Mindkettő egyidőben.

Akkor melyik a fontosabb?

Dani (vagy Levi) biztos az agyát választaná, a kis okostojás. Néha kifejezetten bosszantó, máskor pedig irtóra örülök neki, hogy itt csücsül mellettem, és annyi érdekességet mesél a külvilágról.

– Most akkor hogyan is szólítsalak? Mert így aztán igazán nehéz naplót írni, hogy nem tudom biztosan a szereplők nevét! Ne nehezítsd meg az életemet már most ennyire! – mondom szemrehányóan.

– Hát, nekem a Dani jobban tetszik, tudod a cicák és az oroszlánok miatt. – válaszolja szerényen.

– Jó, akkor legyél Dániel. – mondom végül.

Na, akkor ezt most el is döntöttem, nagyon remélem Anyamindenség és Apa is hallották. Szerintem mostantól jobb is, ha hozzászoknak, hogy majd én megmondom, hogy mi is legyen. Mindenkinek egyszerűbb, ha én szépen eligazgatom őket. Jó, lehet, hogy ez most még meglepően hangzik egy akkorka gyerek szájából, aki még csak egy mákszemnyi csöppség mindössze. De mindenképp arra is gondoljatok, hogy én már egy komplett ember vagyok, saját DNS-sel, saját célokkal, érzelmekkel és azzal a vággyal, hogy végre a cuki szüleimet megölelhessem kívülről is, nemcsak így a méhmindenségen keresztül.

Ha már a saját érzelmeknél és vágyaknál tartunk, hadd írjak le valamit! Egy dolog zavar (de nagyon), amikor Anya bablevest eszik.

– Anya! Te nem látod, hogy ez nekünk nem jó? Nem érzed, hogy puffadnak a beleid? Úgy duzzadnak ilyenkor valami buta gázoktól, mintha épp egy lufit fújnál fel a szülinapomra.

– Szülinap? – vág közbe Dani.

Én morgok egy kicsit a belekérdezésen, aztán engedem, hogy mégis belekotyogjon a naplómba, mert a testvérem igazából egész jókat mond.

– Jaj, de szeretem majd a születésnapom! – folytatja Dani – Milyen jó lesz együtt ünnepelni, és tortázni is! De te, Anyamindenség most inkább ne egyél tortát! Szerintem frankón kihánynád. Hallod? Rá se nézz! – győzködi Anyát, és én is elkezdek aggódni. Na, miért is engedem, hogy beleszóljon a naplómba?!

– Mire gondolsz? – folytatja a tesóm – Hogy egy ilyen finom édesség még kifelé (mármint hányva) is finom? Na, ne! Ezt inkább ne! Nem akarom, hogy a wc-ben térdelve rókázd tele a kagylót, és közben szagold azt az undi büdöst! Tuti nekem is jutna belőle a placentán át! Nekem ne magyarázza meg senki, hogy hozzám csak a tiszta oxigén jut el! Azért tutkó nem mindegy, hogy Anyamindenség egy fenyőerdő friss levegőjét szívja be vagy a wc-kagyló szagát némi mesterséges illatosítóval megspékelve. Huh, na, örülök, hogy uralkodtál magadon, és nem etted meg. Kávé?! És azt ki engedte meg? Ja, hogy három cukorral… Hmmm, így nagyon fincsi. A cukrot már most szeretem. Szerintem az valami olyan dolog lehet, ami mindegy, hogy milyen ízesítésű és milyen színű papírban adják majd, a cukrot egész biztosan szeretni fogom a születésem után is. Édesszájú volnék?

Dani folyamatosan töpreng és beszél magában, de nem közvetítem tovább az adást, mert ez mégiscsak az én naplóm, és nem az övé. A bablevesről akartam írni, de most már mindegy.

Amúgy én például nem vagyok édesszájú, és hízásra hajlamosító génekkel jobb, ha nem is leszek. Én azt bírom, amikor Anyamindenség ledől a fotelba, felpolcolja a lábát, lehunyja szemét, és álmodozik. Érzem a hormonjain át, hogy ilyenkor a legjobb neki. És amikor Anyának a legjobb, akkor nekem is az.