Barion Pixel

6.Hét

„Anya, képzeld! Már most dobog a szívem, 6 hetes koromban!”

Elkezdett valami dübörögni. Először azt hittem, hogy ez a Jóképességű dobol itt mellettem, a drága tesókám. Épp rá akartam szólni! De aztán észrevettem, hogy ez igazából belőlem jön. A szívem az! Dobog a szívem! Mostantól nem is áll meg! Amíg csak élek, itt fog dobogni. Jobb, ha hozzászokom a hangjához.

– Anya, képzeld! Már most dobog a szívem, 6 hetes koromban! – kiáltok fölfelé, hogy a „főnök” is hallja.

Dib-dob, dib-dob. Ilyen szép hangja van a szívemnek. Ja, és amúgy Daninak is dobog. Igazából most, hogy így hallgatom, egész jól hangzik. Pláne, hogy passzol a ritmus: az enyém, Danié és még Anyamindenség dobogása is idehallatszik a sejteken, szerveken keresztül. Mi egy szép, nagy egységben vagyunk. Mintha mindig is itt lettem volna, mintha mindig is Anyában éltem volna. Végül is sejtszinten ez szinte igaz is.

Amikor Anya ilyen pici magzat volt, mint én (na jó, picit idősebb), 2 hónapos korában már kialakult benne az én petesejtem előalakja. Vagyis a Nagyikám hasában töltöttem 7 hónapot kvázi petesejtként! Aztán – képzeld csak – megszülettem Anyában, azaz megmaradtam benne, amikor ő született, ő vigyázott rám addig a napig (vagy éjszakáig), amikor apával együtt kifundáltak engem, és a két sejtjükből lettem én. Szóval a petesejt még nem én voltam, de egy részem. Azt mondják, hogy van sejtszintű memória, azaz emlékezés is. Izgalmas dolgok ezek! Micsoda kapocs, micsoda kaland! Majd tutira elmesélem Nagyikának is! Biztos örülni fog neki.

Most már gyorsan növök, nagyon gyorsan.

El sem hinnéd!

1 millió sejtem keletkezik másodpercenként.

Érted? Másodpercenként!

Szerintem Dani kicsit lassabb nálam, neki csak 950 ezer. Hahaha, csak viccelek, ő se kismiska, nagyon szépen gyarapszik a tesóm is. Nem tudom, meddig fogunk itt elférni. Remélem folyamatosan nő majd Anyamindenség hasa, és mindvégig komfortos lesz idebent.

Már kialakult a gerincvelőm, itt futnak az idegek, itt kötöm össze a testrészeimet az agyammal. Ez egy pöpec, hasznos dolog, azt hiszem. Örülök, hogy nem vizslatnak a dokik, de igazából ezt már meg is tudnám mutatni, a szívem, ami ilyen szépen dobog (dib-dob, dib-dob), az agyam és a gerincvelőm. Mindezek egy mákszemnyi méretben. Kicsi volnék? Mihez képest?

Mostanra már tízezerszer nagyobb vagyok, mint amikor megfogantam, létrejöttem. Nem állok le, ne félj! Percenként 100 ezer agysejtem alakul ki. Már most elmondhatom, hogy gondolkodom, tehát vagyok. Jó, mi? Vajon később is ennyit gondolkozom majd, vagy csak bambulok a tv és a telefon előtt?

Érdekel a teljes könyv?

Magzati fejlődés hétről-hétre 6. hét
Cimke:                 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük