Karácsony

13. fejezet: Egy kisegér világraszóló élményei

Másnap Misi őrangyal tovább folytatta a történetet.

– Még nem is említettem, hogy lakott az istállóban még egy apró állat, akit alig vettek észre a többiek!

Miért?

Egyszerűen azért, mert ő egy egérlyukban lapult meg az istálló oldalában. Ő Bonifác volt, a házi egér. Faját tekintve házi egérnek kell hívjuk, bár itt nem igazi házban, hanem csak ebben az összetákolt istállóban éldegélt, annak is a déli oldalán vájt odújában. Ételért rendszerint kiszaladt az állatok közé, a szénában található magokat szedegetni. Máskor pedig nagyobb kirándulásokat tett a domboldalon, hogy valamilyen eleséget találjon magának.

Egyszerű, szegényes élet jutott neki, de sosem elégedetlenkedett. Kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy esténként kiült az istálló tetejére, s bámulta a csillagokat. Mielőtt a kis Jézus megszületett volna, feltűnt az égen a betlehemi csillag. Látták ezt a három királyok, s ki még?

Hát, Bonifác, a kis, házi egér!

Észrevette, nézte-nézte, csodálta. S ami a legjobban meglepte őt, az pont az a részlet lehetett, hogy a csillag mintha közeledne, úgy érezte. Mintha szállna a föld felé, sőt, nem is a föld, hanem egyenesen az istálló felé, ahol ő a tetőn ücsörgött most is, mint minden este.

A helyzet az, hogy Bonifác egyáltalán nem tévedett! A csillag valóban közeledett, hogy minél pontosabban mutathassa az utat a három napkeleti, bölcs király számára. Bonifác kicsit megijedt.

Aztán ahogy a csillag egészen közel ért hozzá, mintha meglátta volna az arcát. Pedig azt hinnénk, hogy egy csillagnak nincs is arca. De bizony, ennek a csillagnak volt! Nem is akármilyen! Mosolygós, ragyogó arca volt, amely bátorítón tekintett Bonifácra.

A kisegér maga mellé mutatott, s legnagyobb meglepetésére a csillag bizony odaült pontosan mellé, oda, az istálló tetejére.

– Mi újság? – kérdezte a csillag az egérkét.

– Öööö, izé, semmi. – felelte Bonifác, aki felettébb zavarban volt ebben a rendkívül váratlan helyzetben.

– Ó, még be sem mutatkoztam, Betlehemi Csillag vagyok. – mondta a ragyogó fényességű égitest, miközben lábát lóbálta a háztetőn ülve.

– Szia, én pedig Bonifác, egy egér. Mi járatban vagy itt? Miért szálltál le az égről? – kérdezte a kisegér őszinte érdeklődéssel.

– Az angyalok serege utasított. Úgy látták, hogy a napkeleti bölcsek eltévesztették az irányt, s bementek Jeruzsálembe. Pontosabban kell mutatnom az utat, hogy egyenesen idetaláljanak. Már nagyon régóta úton vannak, jó lenne, ha végre megérkeznének. – mesélte a Csillag, aki nagyon örült, hogy már nincs egyedül és beszélgethet valakivel.

– De miért jönnek ide ezek a bölcsek? – tudakolta Bonifác.

– Ó, még nem tudod? De jó! Úgy örülök neki, hogy én újságolhatom el valakinek a nagy hírt! A rendkívüli eseményt, ami csak egyszer történik meg a világmindenség teljes története során, a teremtés első pillanatától kezdve a világvégi utolsó harsonaszóig nem történik ehhez fogható nagyszerűség!

– Mégis mire gondolsz? – ámult-bámult a kisegér.

– Képzeld el, hogy eljön az Igazság, az Út és az Élet emberként. A végtelen szeretet egy ember lesz, aki gondoskodik a mező liliomairól, a csiripelő verebekről, meggyógyítja a betegeket, nemcsak a testüket, de a szívüket is. Akik vele találkoznak, bármilyenek is voltak előtte, kicserélődnek és újjászületnek tőle. A leggyengébbre is gondja lesz, a megtört nádat nem töri össze, az elveszettet megkeresi, vállára veszi, mindennap segít és szeret, sosem megy majd szabadságra. A vihar és a szelek egyetlen szavára lecsendesednek, a hullámok elsimulnak, és ő még a vízen is sétálhat majd. Szavainak magjai, mint a mustármag, úgy nőnek majd meg az emberek szívében, és a fél világot felforgatja majd a gondolat, hogy szeresd felebarátod, mint önmagad.

– Nahát! – álmélkodott Bonifác. – És a kisegerek? Mit szól majd az egerekhez? Mert tudod, én úgy tapasztaltam, na jó, inkább csak hallottam, hogy az emberek cseppet sem szeretik az egereket!

– Ő nem akármilyen ember, hanem az Isten Embere, s az Ember Istene egyben. Azt fogja mondani majd, hogy az Isten felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, s esőt is ad mindenkinek. Te szereted a napot és az esőt? Mert ezeket, mindkettőt Isten adja, ő teszi lehetővé, ő alkotta a természet törvényeit, azok maguktól nem lehetnének ilyen tökéletesek és jól működők.

– Szóval Ő adja a napsütést, ami melegít, hogy ne fázzak. Ő locsolja a gabonát, aminek a magjait eszem. Ő vigyáz rám, csak én eddig észre sem vettem. Pedig még a tündöklő eget, sok száz meg ezer csillagával, ezeket is Ő hozta létre. Hát akkor szeret engem. És akkor én is szeretem Őt. De nincs semmi, amit Neki adhatnék! – búslakodott Bonifác.

– A szívedet már neki adtad. Ennél többet senki sem adhat. – felelte a Csillag.

Bence könyökölve ült az ágyán, és ámulva hallgatta Misi szavait.

– No, még azt hadd tegyem hozzá… – folytatta Misi – hogy bizony később egy alkalommal, amikor a kicsi Jézus nyújtózkodott a jászolban, s majdnem kiesett belőle, akkor bizony Bonifác őrködött mellette éberen. Amikor a kisegér meglátta a veszélyes nyújtózkodást, odaszaladt az alvó Máriához, s addig rángatta ruhája szegélyét, amíg fel nem ébredt. Máriának, mint bármely édesanyának, az első pillantása kisfiára esett. Meglátta, hogyan nyújtózik feléje, s már ugrott is, hogy elkapja, mielőtt kipottyan a jászol védettségéből.

Így történt, hogy Bonifác éber figyelmével, és odaadó szeretetével valóban a segítségére lehetett az újszülött Megváltónak.

Misi Bencére pillantott, meglátott egy rejtett ásítást, s már el is tűnt, hogy hagyja aludni legdrágább barátját.